Tavaly történt velem vidéken, a szüleimnél. Olyan szélvihar lett, amelyet nagyszüleim sem láttak még soha. A készülődő felhők színéből lehetett érezni, hogy ez most nagyon nagy vihar lesz, talán jégeső is. Próbáltunk a kertben mindent elpakolni, autót letakarni pléddel, mégse verje meg nagyon a jég. Eső, szél…a vihar megérkezett. Félelmetes volt. Bentről a házból néztük végig.

Ha kinéztem az ablakon, akkor félelmetes volt látni. A lépcső tetejére ültem le és imádkoztam. Azt éreztem, hogy a vihar nagy, azért mi a házban, biztonságban vagyunk. Kivéve a tetőt. Emlékszem gyerekkoromban is volt akkora a szél, hogy a tető egy részénél sikerült a szélnek megbontani és akkor hulltak a cserepek a kertbe, a virágokra. Számomra félelmetes tud lenni. A szél most is ugyanott bontotta meg a tetőt és hulltak is a cserepek. Kezdtem belül átélni a vihart. Éreztem, hogy én a házban, biztonságban vagyok, akkor mitől félek. Az én lakásom, autóm biztonságban van. Mit féltek? Rájöttem, hogy mindent féltek, féltettem édesanyám virágait a kertben, féltettem a párom autóját, amit ha elver a jég, akkor annak annyi….szóval éreztem, hogy a kötődés az anyagi javakhoz, mennyire korlátozza a szabadság érzésemet. Ha csak én lennék, akkor most nem félnék. Az anyagi javak kötnek. Éreztem, ahogy megszületett bennem az érzés, hogy eladok mindent. Lakást, autót….mert én szeretnék szabad lenni. Aztán természetesen rájöttem, hogy ettől még nem leszek szabad, az igazi szabadság az lenne, ha megvan mindenem és mégsem függők tőlük. Vagyis inkább ezen a függőségemen kellene dolgoznom. Miután elcsendesedett a vihar kezdtünk előmerészkedni a házakból.

Ekkor megéreztem a természeti kataszrófák összetartó erejét. Rengeteg fát kicsavart a szél az útra. Van, aki fát fűrészelt, van, aki elhordta a fát. Olyan emberekkel beszélgettem, akikkel évek óta nem váltottunk szót a köszönésen kívül, pedig egy utcában egymás közelében lakunk. A vihar összehozott bennünket. Miután az utak járhatóak voltak, jött a házunk. A szél megbontotta a tetőt, be kell takarni, arra az esetre, ha újabb eső érkezne. Emeletes házunk van, jó magas. A szomszéd fiatalember már hozta is a létráját és ő ment fel először. Ő akart menni, mert ő fiatalabb volt, mint édesapám. Mindenki segített. Miután a házunk rendben volt, lehetett menni a nagyszülőkhöz, mert ott is megbontotta a szél a tetőt. A család egy része már ott volt. Tetőjavítás rendben, lehet menni a család többi tagjához, oda ahova a segítség kellett. A mi családunk még szerencsés is volt.........

A városban nagyon nagy pusztítást végzett a vihar. Félelmetes látvány volt számomra. Mégis úgy éreztem a vihar után, hogy a természeti katasztrófáknak van egy összetartó ereje is. Összehozza az embereket. Az emberek, az emberi kapcsolatok lesznek a legfontosabbak. Azt éreztem, hogy bennem ott valami átértékelődött.

Miért írom le ezt, mert itt külföldön újra átéltem egy nagy vihart.