Lehet-e valaki ösztönösen jelenben lévő, ugyanakkor nem tudatos?
A férjemet figyelem mostanában. 8 éve vagyunk együtt Soma mamagésa fogalmaival élve szerintem mindketten alvó gyermekemberek voltunk, amikor összejöttünk. Utólag értékelve a dolgot, nem tudom, hogy Ő-e a nagy szerelem, akkor, amikor megismerkedtünk annak éreztem.
Most úgy érzem, kicsit látszat harmóniában élünk, bevallom sok dologban elégedetlen voltam/vagyok a kapcsolatunkban, legalább is azzal, amivé ez a "nagy szerelem" átalakult.
De nem is ez a lényeg, amiről írni szeretnék. Rájöttem, hogy az elégedetlenségeimmel semmit nem érek el, már egyre inkább az elfogadás stádiumában vagyok, hogy igen, ez most nem a legjobb, de talán még lehet belőle egy még fejlettebb valami. Ezért inkább figyelem Őt, magunkat, s a gyerekeinket mostanában azzal a másik, kicsit tudatosabb szemüvegemen át. És egy nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. A férjem sosem ideges, legalább is itthon. Nem agyal a jövő miatt, nem gyárt elméleteket, önmagát sem vizsgálgatja agyon, úgy mint pl. én. Tehát számomra úgy tűnik, hogy a jelenben van.
Viszont nem tudatos. Nehezen hoz döntéseket, ha dönteni kell, gyakran rám hagyatkozik, vagy rám tolja a döntés terhét. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy volt idő, amikor pl. hivatalos ügyintézésnél elég nagy hibákat vétett, szóval könnyen palira vették, ezek után még mondtam is neki, hogy inkább hagyja rám ezeket a dolgokat, vagy legalább csináljuk együtt, beszéljük át. Ebből persze az lett, hogy inkább rám hagyta.
Szóval szépen lassan sok mindent átvettem tőle, most meg, hogy már 2 lányunk is van, kissé terhessé vált, hogy - nyilvánvalóan az én átgondolatlan cselekedeteim következtében - gyakran úgy érzem, mint ha nem is a férjem lenne, hanem egy 3. gyerekem. (S ez nyilván nem tesz jót a kapcsolatnak párkapcsolati értelemben.) Most már tudatosan teszek is ez ellen, sokszor bízok rá dolgokat, hogy oldja meg egyedül. Ha nem is szívesen, de megcsinálja és hát úgy látom, fejlődőképes. :-)))
De mindent egybevetve ez akkor is kirívó különbség közöttünk, hogy ő tényleg úgy tűnik, hogy a jelenben van. Nem azt mondom, hogy örökké nyugodt, mert néha persze felbosszantja magát, de túlteszi magát rajta, nem foglalkoztatják a problémáink, nem agyal rajtuk, ami néha nem tetszik, hogy úgy tűnik, a megoldásban sem igen akaródzik részt venni.
S ilyenkor jön az én bizonytalanságom, hogy íme egy ember, akitől milyen sokat tanulhatnék, hogy milyen ügyesen a jelenben van, nem idegeskedik, nem agyal túl dolgokat, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy szőnyeg alá sepri a dolgokat és kifelé hárít. A problémákat ugyanis simán elintézi annyival, hogy ilyen az élet, az emberek, a társadalom, ez a mai világ és kész .... Viszont ezek után ő már tényleg nem foglalkozik többet az üggyel, nem idegesíti, s nem problémázik.
Lehet, hogy neki van igaza?
Kriszti
- jessica73 blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
7 hozzászólásSzia!
Csak annyit fűznék hozzá,hogy aki azok alapján az élethelyzetek alapján cselekszik amik a multban
kialakultak és nem ismeri fel a változás szükségességét a jelen életében,arra nem mondhatjuk,hogy a mostben él,pláne,hogy 3. gyerekednek tekinted.Véleményem szerint rosszul értelmezted a jelen fogalmát.Az ember folyamatosan kellene,hogy változzon,alkalmazkodva a környezetében bekövetkezett
változásokhoz.Ezen helyzetek megoldása,tapasztalása által válunk tudatosabbá.Ha kivonom magam minden alól és átadom másnak a problémák megoldásának lehetőségét ez elmarad és egyre messzebb kerülök a jelentől.Ha ez a folyamat tartós akkor a két ember egyre messzebb kerül egymástól és a helyzet egy idő után kényelmetlenné válik és szakadáshoz vezet.
Arról tudod megállapitani, hogy a férjed tényleg ösztönösen tudatos-e, hogy megnézed:
ha ő teljesen egyedül élne és mindent, de mindent neki kéne eldöntenie, megoldania, hogyan menne ez neki?
A teljes és független önállóságban, megállná-e a helyét? Érzelmileg, testileg, lelkileg stb?
Megteremtené-e magának nemcsak a mindennapi élethez szükséges anyagi és lelki tartalmakat, hanem az örömöt, elégedettséget és önfeledt derüs létezést is?
Vagy legalábbis valami ilyesmi felé venné-e az irányt... ? :-)
Ha nem úgy tűnne neked, hogy ő ezek felé tendálna önállóan is, akkor az "ilyenek az emberek, ilyen a világ" meg a többi, csak hamis látszat, elfojtások, elmenekülés, eltagadás,önállótlanság, felelősség átháritás......nem pedig valódi elfogadás, ami a jelenben levés és a tudatosság egyik ismertető jegye.
Ugye, te az a Kriszti vagy? :-)
Ramina
Kedves Ramina!
Igen, az a Kriszti vagyok. :-)
Tervezem, hogy jövő csütörtökön fel is kereslek benneteket, de ha már biztos, hogy megyek, akkor ahogy megbeszéltük, küldök sms-t neked.
Köszönöm a hozzászólásod, hasznos volt és jó kérdéseket vetettél fel. El kell gondolkodjam rajtuk, így elsőre nem is tudom a választ.
Üdv. Kriszti
Szia Ramina!
Elgondolkodtam a kérdéseiden. Mielőtt megismerkedtünk a férjemmel, egyedül élt 3 évig. Csajai sem nagyon voltak. Csodálkoztam, hogy miért, mert nagyon jó ember. Önállóbb, mint az átlagférfi, persze itt most általánosítok, ami nem helyes. De remek embernek tartom, tiszta, rendes, precíz, tud szeretni, remek humora van, többnyire csak jót mondhatok róla. Egyszerűen az a gond vele, hogy félreáll, ha dönteni kell, ha határozottnak kell lenni. 2 kislányunk van és gyakran előfordul, hogy velük sem tud végigvinni egy álláspontot. De azért fejlődik, azt nem állíthatom, hogy nem.
Mikor megismerkedtünk, ez csak úgy kezdődött, hogy főleg hivatalos teendőket sorra szúrt el. Meg természetesen láttam én, hogy irányítható, ennek úgy próbáltam elejét venni, hogy mindig kikértem a véleményét, hogy mi legyen, illetve mindig megkérdeztem, hogy jó-e az adott dolog neki is úgy, ahogy én gondoltam? S persze mindig igent mondott. Idővel rájöttem, hogy neki hót mindegy hogy mennek a dolgok. Mondjuk ez is szokatlan volt, hogy bármi hülyeséget csináltam, elfogadta és sosem balhézott/balhézik. Ezzel igyekeztem/igyekszem nem visszaélni.
Gondom akkor kezdett el lenni, amikor rájöttem, hogy férfias természetű dolgokat is nekem kellett és kell elintézni. Pl. leordítani a fejét a munkásoknak, legalább is számon kérni, amikor a ház felújításakor valamit nem jól csináltak. De említhetnék más példákat is. Tény, hogy zavar, hogy kicsit én lettem a férfi is a családban. Persze nem akarom rákenni a felelősséget, tény, hogy ehhez én is jócskán hozzájárultam.
Csak ha ez így megy tovább, tutira szétmegyünk, ami ellen még kapálózom, de persze lehet, hogy ennek így kell majd lennie, bármennyire is küzdök azért, hogy rendbe hozzuk a házasságunkat. Tudom, hogy a férjem is nehezen viselné, imád engem és a gyerekeit is. Hogy talpra állna-e ha ez megtörténik? Hát ez egy jó kérdés. Szerintem előbb-utóbb akadna megint valaki, aki alányúl és megemeli.
Kriszti
Bár most jövök rá, hogy még az is lehet, hogy ez az egész "szüksége van rám" érzésem csak az én játszmám, önigazolásom, hogy fontosnak érezzem magam és ne kelljen elválnunk. Látom, hogy nem jó fele megyek, de nem tudok rájönni, hogy életem melyik részét kéne a kukába raknom.
Kriszti
Hogy csak elkényeztetted a nagy szerelemben? Most pedig visszaterhelnéd rá, amit annak idején Te magad vettél le róla?
A férfiak egy része alapból lusta, ha nem vadászatról van szó. Szívesen átadjuk a napi rutin ellenőrzését, az ügyek intézését sima kényelemszeretetből is.
Azután már nem vesszük szívesen, ha "szerzett jogainkat" elvennék tőlünk.
Ha pedig az embert nem terhelik a napi ügyek, nem is érdeklik túlságosan. "Eddig is volt valahogy, ezután is lesz"
Ez is egyfajta Jelenben levés, ha nem is tudatos, hogy nem nyomja magát agyon a jövő terheivel. Ezért még nem kell elválni...
A Te problémád szerintem inkább maga a tudatosodás lehet. Többen vagyunk úgy, hogy megérint bennünket az új szellem, megváltozik az érdeklődési körünk, nem találjuk a közös nevezőt az addigi partnereinkkel.
Észrevesszük a fogyatékosságaikat, amelyek addig a sajátunké is voltak...
És jön a válás...
Ugrás a semmibe...
Kedves Szeges!
Köszönöm meglátásaidat. Hát azért a válásnál még nem tartunk, szerencsére, de kicsit tartok tőle, hogy eljuthatunk odáig. És igen, nálunk is a napi rutinügyintézésből meg a "szegény, utálja az adminisztrációt, hát ez van" helyzetből indult ki ez az egész. Az érdekes az egészben az, hogy ő tök jól el van, szokásához híven, szerinte csak én vagyok gyes-beteg és nem mondom, hogy nincs ebben részigazság. Egyébként a meglátásaid jogosak. Főleg ez nagyon találó: "Észrevesszük a fogyatékosságaikat, amelyek addig a sajátunké is volt. Nyilván a tudatosodásom miatt (legalább is remélem, hogy tudatosodom) kissé szétnyílt az olló. Ezt már mások is mondták nekem, hogy ez gyakori. Mostanában egyébként apró lépésenként javulást látok közöttünk, de van tennivalónk, az biztos.
Kriszti