Elfogyott a napokban az 1000-es C-vitamin, amit lemerültségkor szoktam szedni, hogy a testem bírja a gyűrődést. Az üres flakkon kidobásán kicsit morfondíroztam, mert a megérzésem azt súgta, hogy tartsam meg, de nem hallgattam rá, így a kukába került a doboz.
Aztán pár napra rá, vettünk 2 új dobozzal és a szüleinkhez utazás napján felmerült, hogy vinni kellene az Anyukának, mert megfázott egy kicsit. De mibe tegyük? Na, most jó lenne az a kidobott doboz!
- Talán még nem vittük le a szemetet azóta, itt lesz az alján! Felgyűrtem az ingujjamat és belenyúltam a szemétbe, az alján a kidobott doboz után kutatva. Furcsa, egyszerre kellemes és kellemetlen érzéssel töltött el a turkálás.
Egy pillanatra beleéreztem magamat az utcán élők napi életérzésébe, ahogy mások szemetében túrkálva próbálják összeszedni az életben maradásukhoz szükséges betevő falatokat, beváltható értékeket. Szégyelltem magamat, menekültem volna a helyzetből, de a doboz kellett és nem akartam megfutamodni sem!

Másrészt pedig jól esett, a szemétből áradó kellemes, élő meleg érzete, valamiféle belső bársonyosság, otthon érzet. Ezt nehezen tudtam összeegyeztetni az előző kellemetlen érzésekkel, ezért amikor megtaláltam és kivettem a dobozt, újra visszanyúltam a kukánk mélyére, hogy tovább tapasztaljak.
Csak úgy benne tartottam a kezemet és igyekeztem mélyen magamba szívni az érzeteket, ami bennem keltődött.
Az ellenérzés határozottan az egomból fakadt, nem akartam magamat hajléktalannak, kiszolgáltatottnak látni, tudni.
A másik érzés pedig olyan volt, mint amikor az egérke hazatér az utcai szemeteskonténer mélyére és a számunkra rothadó és bűzös szeméthegy, neki már otthont és melegséget jelent.

Kellemes volt ebben elmerülni és azt hiszem, ez a kis gyakorlat is egy csöppet közelebb vitt a hajléktalanok életének megértéséhez és elfogadásához!