Elakadtam, sürgetném a változást. Ezer ötletem volt az okokra és a megvalósításra. Imaginációs gyakorlatokban rendre elbújtam, ha vízpartra vetődtem, akkor a nádasba, ha mezőre, akkor sűrű, biztonságot adó erdőbe.

Hát ezek nem a bátorság, a nyitottság képei. De még mindig nincs meg a gyökér ok. A webmester által javasolt imaginációs gyakorlat a léghajó. Régebben nem sikerült ezt a gyakorlatot megcsinálnom, most viszont igen.

Beültem a léghajóba, vigyen ahová akar. Gyönyörű lebegés, majd földet érés. Hol is vagyok? Egy lakatlan szigeten...

Úsztam a tengerben, építettem kunyhót, raktam tüzet... Néztem az elhaladó hajókat, eszük ágában sem volt megmenteni engem, ellenben vidáman integettek. Nekem nem jár, nekem nem jár, nekem nem jár zakatolt a lelkemben a tanítás, nyitottam a szívemet és befogadtam.

Miért is kellene megmentsenek, hiszen itt a léghajó, beleülök és megyek tovább. Beszálltam majd megdöbbenve tapasztaltam, hogy négy, nagyon stabil és erős kötél lecövekel a földre, odaköt a lakatlan szigetre, bele a magány, az egyedüllét sűrűjébe.

Miből van ezeknek a köteleknek az anyaga, szépen sorban megnéztem. Az első a szerepeimmel való azonosulás. Kizárja hogy mást tapasztaljak, csak ami szerepnek megfelelő forgatókönyvben benne van, a küzdelem, az embert próbáló erőfeszítések, az egyedül való helytállás... A második kötelék a félelmek, fájdalomtól, csalódástól, bántástól. A harmadik a tévedéseim, a hiedelem rendszerem. Ha ez van akkor az fog történni, ha ezt csinálom, akkor amazt kivédem, ezer tapasztalat sem tanított még meg arra, hogy soha nem az történik amit elképzelek, a jövő az általam felfogható módon nem létezik? A negyedik kötél az elutasítás, a kivagyiság anyagából szövődött.

Elfogadtam hát a köteleket, elkezdtem szépen sorban oldani őket, hatalmas erőt adott ez a mondat a Sanyitól: a spirituális út, egyáltalán az út pusztán azért létezik, hogy mindegyik kockára rálépj, tapasztald...