Életünkben, mikor emberekkel találkozunk, néha a kapcsolódást inkább ütközésnek érezzük. Ennek általában két oka van. Az egyik, hogy eltérnek a vágyaink, nem ugyanazt akarjuk, várjuk egymástól, egyszerűen mást akarunk. De az is okozhat ütközést, ha nem adjuk meg azt, amit a másik akar, ha bántóan viselkedünk egymással, ha nem tartjuk tiszteletben a másik határait, világát, életét. Fizikális síkon, és érzelmi síkon is van egy láthatatlan határvonal mindenkinél, amibe ha belép valaki hívatlanul, azt bántónak, tolakodásnak vesszük, és zavarónak tekinthetjük.

Minden kultúrában vannak íratlan szabályok azzal kapcsolatban, hogy a társasági érintkezésnél például milyen közel álljon egymáshoz a két ember, mennyi legyen a testi érintés, milyen szavakat illő kimondani udvariasságból, illetve melyeket érdemes kerülni. A japánoknál hozzánk képest nagyobb a kívánt távolság, nem lihegnek egymás arcába, és kerülik a fizikai érintést. Szavaik is kimértek, és erős a határvonal a belső világ feltárása és a külső világ között. Az oroszok ezzel szemben szinte belemásznak a másik terébe, ölelgetik egymást, még csókolóznak is, - férfiak is egymással-, tehát még a szájukkal is érintkeznek. Hangosan beszélnek, szinte üvöltenek. Néha hatalmasakat csapnak a másik vállára, vagy hátára, ezzel is éreztetve a létrejött érintkezést. Az olaszok is nyíltabbak, szókimondóbbak, kontrollálatlanul fejezik ki érzelmeiket, tetszésüket, nemtetszésüket, hatalmas gesztusokkal kísérve. Arckifejezésük tükrözi azt, ami a fejükben van, - az öröm és harag széles skáláját-, és kezükkel hadonászva hangsúlyozzák mondandójukat. A kínaiak ezzel szemben szinte érzéketlenek, arcukon az érzelem nyoma alig látható, szinte kifejezéstelen. Az indiaiak mindenre azt felelik, rendben van, és sosem tudhatjuk, hányadán állunk velük. Az amerikaiak kedvesen kérdezik, hogy vagyunk, de ha elkezdjük részletesen taglalni, hogy nem vagyunk jól, vagy fáj a hátunk, akkor meglepődnek, kicsit hátra is hőkölnek, mert ők csak barátságosan üdvözölni akartak, csak egy rövid jól vagyok, vagy megvagyok választ várnak, de nem szeretnék, hogy rájuk zúdítsuk a nyavajánkat. Nekik az már sok. Ez nem felszínesség, vagy rosszindulat, hanem csak arról szól, hogy ők nem terhelnek le távoli ismerőst életük gondjaival, és fordítva sem kívánják ezt, mert ez túllép egy határt. A magyarok ezzel szemben órákon át képesek mesélni, szomszédnak, idegennek, hogy éppen mi fáj, hol szúr, milyen gyógyszert szed, milyen gondja van, és ha a megállított személy kínosan áll egyik lábáról a másikra, akkor sem hagyják abba, hanem az a kellemetlen, ha a másik fejezi ki, hogy ezt nincs kedve végighallgatni. Mintha lenne egy közmegegyezés, hogy panaszkodó embert illő meghallgatni, különben mi vagyunk a neveletlenek. A kubaiak bármikor táncra perdülhetnek az utcán, ebből bajuk nem lesz, míg ha mi magyarok tesszük ugyanezt itthon, biztos, hogy bolondnak néznének minket. Az érdekes az, ezekben a határokban, hogy ha valaki fel akarja borítani, például túl közel lép egy japánhoz, akkor a másik ösztönösen hátrálni kezd, így védve magát.

Az azonos kultúra talán segít az érintkezésben, mert ismerjük egymás íratlan szabályait, de a neveltetési,- iskolázottsági,- értelmi különbségek, és a másikkal szembeni elvárásaink itt is kiütközhetnek, mert különböznek egyéni szabályaink, határaink, vágyaink.

Mostanában megtörtént párszor, hogy megpróbált valaki belépni az életembe, olyat akart elvenni tőlem, amit én nem adtam oda neki, olyasmit akart rám erőltetni, amit én nem akartam, és nem adta fel a küzdelmet, hanem megpróbált egyre beljebb tolakodni. Tulajdonképpen az a legnagyobb illúzió, ha azt hisszük, meg tudunk szerezni valakitől egy érzelmet, az idejét, az érdeklődését úgy, hogy ő nem akarja. Már estem én is olyan hibába, hogy szerettem valakit, és vártam tőle valamit, hogy több időt szánjon rám, legyünk többször együtt, de még ha kölcsönös a szimpátia, akkor sem biztos, hogy ugyanarra vágyunk, és ebből lehetnek nézeteltérések. Kérhetünk a másiktól, de nem jó, ha az követelésnek hangzik. Ha valaki hiányt szenved valamiben, például nincs pénze, akkor lehet, hogy kirabol valakit, akinek van. Ha valaki szeretne egy másik embert kisajátítani, megszerezni szeretetét, figyelmét, akkor követelni kezd, vagy belopódzik a világába, esetleg miután megszerezte, rabot csinál belőle, hogy megtarthassa, de egyik rablást sem lehet büntetlenül megúszni. Az egyik ismerősöm nemrég szakított a párjával. Kérdeztem tőle, mi volt a szakítás fő oka. Összerándult az arca, és zavartan ennyit mondott: „Úgy éreztem magam, mintha börtönben lennék. Megfojtott a szeretetével, és sehova sem akart elengedni, nehogy elveszítsen. Inkább lemondok a szeretetéről, hogy visszakapjam a szabadságom.” Bennem ilyenkor mindig kétely támad a szeretet valódiságában. És még ha az is, a beteges ragaszkodás, erőszak, a másik kisajátítása végül elhomályosítja a szeretet fényét. Ezekben a kötődésekben sokkal nagyobb az önzés, mint maga a szeretet. Mert olyasmit akarunk a másikra erőltetni, amit ő nem akar, vagy máshogy akarja. Az, hogy mennyire sértjük meg mások határait, akár fizikálisan, akár érzelmileg, belépve térfelébe, attól függ, hogy milyen az intelligencia szintünk, szükségletünk, szorongásunk, gátlástalanságunk, neveltetésünk, vágyunk, sóvárgásunk. Az önzésnek tulajdonképpen egyetlen ellenszere van, ha feltesszük azt a kérdést magunknak, mit akar a másik, kér-e belőlem, és mennyit kér belőlem, és tiszteletben tartjuk az ő határait, és bár lépünk feléje, de addig megyünk be, ameddig ő engedi, nem veszünk el semmit, csak elfogadjuk, amit ad.

„A nap szerelmese” című könyvben Munkácsy így szól az egyik jelenetben:
„A másik félnek azokból az útjaiból, amelyeket nem nekünk szánt eredetileg, ne igyekezzünk a magunk számára megszerezni egy milliméternyit sem, mert ezekből a milliméterekből lesznek az elválasztó kilométerek.”
Találó ez a gondolat. Így választjuk el magunkat attól, amit szeretnénk, mert bizonyos távolságokat erőszakkal legyűrni nem lehet. Ha mégis ráerőltetjük magunkat valakire, számoljunk azzal, hogy úgy járunk, mint egy szúnyog, vagy légy, amit előbb-utóbb lecsapnak, jobb esetben pedig elhessegetnek.

forrás blogomból: http://bakoshelen.wordpress.com/2011/03/03/az-elvalaszto/