Megtaláltam a szerelem számomra tökéletes definícióját. (Amennyiben egy definíció egyáltalán az lehet.) Mindenesetre azt érzem, ezért volt a sok harc veled és érted. És számomra most is ezt jelenti a szerelem.

"Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy épp olyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá." (Paul Gerardy)

Ebben benne van a szerelem felemelő ereje, amit nem szabad alábecsülni, és a csapdája is - hogy a dualitás törvényei szerint működik. De ma már úgy vélem, ez is csak akkor "vet minket a mélybe" amikor még nem tapasztaltuk és tanultuk meg, amit meg kell általa. És amikor már igen, a szerelem is egy szép virág lesz, egy nagyon találóan szimbolizált vörös rózsa, amely elkábít az illatával, gyönyörködtet, és a szára pedig tüskés, és nem engedi hogy birtokoljad. Megtanít rá, hogy ne szakítsd le, mert elveszted, hanem örülj a létének, gyönyörködj benne és általa. Élj és engedj élni.

Szerintem aki tudatos, az a helyére tudja tenni a szerelmet, élesztgetni tudja, izzásban tartani, és olykor azt is megengedi hogy elragadja újra, még ha megint pokolra is veti. Mert enélkül nem is lehet igazán megélni. Ilyen a szerelem természete. De már tud örülni neki a tüskéivel együtt is (hiszen azok valójában a saját tüskéink, csak eddig nem láttuk :) a sok más dolog mellett is, amit ad az élet.

A tudatosság kulcsa nem abban rejlik, hogy kívül marad valaki ezeken az élményeken: ellenkezőleg: újra át tudja élni az egész mennyet és az összes poklot, de máshogy. Táncol az esőben. Tudja hogy a jó és rossz jön, és megy, és hogy ez maga az élet: az élet természetes részének tekinti. Ez épp olyan mint ahogy minden máshoz is meg kell tanulnunk így viszonyulni az életben. Ezért beavatás a szerelem.

"Knowing love I will allow all things to come and go, to be as supple as the wind and take everything with great courage." (Kama Sutra)

Nem igaz, hogy nem szenved és nem igaz, hogy nem ragadja el. És nem akar mást, mert nem gondolja, hogy attól boldogabb lesz, még a megvilágosodástól sem. És ha egy olyan társra lel, aki hasonlóan éli meg a dolgot, és hasonlóan tartós kapcsolatban hisz, akkor képesek kitartani egymás mellet és a szerelmük által is folytatni a tanulást.

Ebben a mondatban benne van a szerelem csodája, a szerelemé, ami pedig az élet csodája (mint minden), és ha megtanulunk vele jól élni (nem azonosítjuk magunkat vele, de benne vagyunk mindenestül), a legfőbb tanítómesterünkké válhat. És mi is egymás számára.

És benne van az is, hogy az igaz szerelem, a legmagasabb rendű és legtisztább, egyet választ, és ezt az utat. (A magyarok amúgy is így éltek mindig, ez van a vérünkben.)

Ugyanakkor, ha két lélek más fejlődési szinten van, és a szerelem csak átmeneti tanulás marad: akkor a szeretet, és a szerelem maga az elengedés. Lehet a szerelem tudatos elengedés. De abban ugyanúgy benne van az összes igaz és szívből jövő érzés, a másikkal való finom szintű egység, az a legfontosabb, hogy nem szűnik meg. Nem a szerelmet engedjük el, csak a másik embert, akit ugyanúgy szeretünk ebben az állapotban is. E tudjuk választani a dolgokat egymástól, elsősorban önmagunkban, és képesek vagyunk elengedni a vágyat, ami összefűz, anélkül, hogy le kellene magunkban tagadni, vagy elfojtani egy magasabb rendű energia miatt. (Amit éppen az élethelyzet, vagy a szükség hoz.)

Mostanára értem meg erre. Meg tudom tartani, és nem válik gyűlöletté, szakítássá. De el tudom választani a másik ember életétől és önmagamban is. Tudok élni nélküle.

A szerelem tényleg az egyik legnagyobb Avatára az életnek, és vágyom rá, hogy egy olyan partnerre leljek idővel, aki ugyanitt tart, és ugyanezt hiszi, és akarja. Aki hisz benne, hogy egymást felemelve, és hagyva magunkat felemelni általa, magunkkal és egymással vívott harcaink közepette egymás mellett kitartva meg lehet javítani egy kapcsolatot és olyan szintre emelni, amire mindketten vágyunk. Feltranszformálni, ugyanúgy, ahogy azt önmagunkkal, a személyiségünkkel kell tennünk. És fejlődni általa is.

Azt hiszem ebben benne van a szüleim öröksége, az, hogy ők ki tudtak tartani jóban rosszban egymás mellett, de már a továbbfejlődés, a saját generációm tudatossága is: az, hogy tudom, miért történik mindez, és hogy mi az igazán fontos: nem maga a szerelem, hanem az, amit tanulunk általa és egymás által. Egymás megbecsült társasága, és a test-lelki egység pedig ajándék e mellé.

Ez a tudatosság az, amely esélyt ad arra, hogy magasabb szintű kapcsolatot élhessünk meg, mint a szüleink, akik sok szempontból a hagyományok, szokások, ragaszkodásik és félelmeik kötelékében vergődték végig ezeket az életre szóló kapcsolatokat. Mindig éreztem hogy van ebben, amit láttam köztük, valamii nagyon igaz, amit a mi, folyton otthagyós és folyton elválós generációnk már nem tud. És azt, is, hogy van benne valami nagyon hamis. Ami miatt végül is én is elváltam.

Most már tudom, hogy akarom csinálni, mi az én utam. Megtartani a jót és megjavítani a nem működőt. :) Ez az új generációk feladata életről életre. Kiegészülni az új tudással, és más minőségűvé emeli a tartós kapcsolat fogalmát. Szellemi, tudatos kapcsolattá.

És ami legszebb talán ebben a mondatban, amit találtam az, hogy benne van az is, hogy a szerelem önmagában elég ahhoz, hogy beváltsuk általa, amire vágytunk, ami miatt megidéztük az életünkben. Így működik. :) Csak hagynunk kell, hogy működjön. Hogy fájjon, amikor fáj, és elvarázsoljon, amikor elvarázsol. :) Ha megtagadjuk, nem működhet többé.

Kérdés, hogy vagyunk e elég tudatosak, bölcsek, vagy szerető szívűek ahhoz, hogy ne adjuk fel?

Én most elérkeztem oda, hogy beláttam: az elengedésnek itt a helye most az életemben. De ezt az elengedést már nem félelemből, vagy más szerelem utáni vágyból, gyűlöletből, vagy védekezésből teszem.

Hanem szerelemből. És szeretettel / tudatossággal a szívemben. Ami mindig is ott volt, hiszen mindenkinek ott van. Csak rá kellett ébredni. A szerelem által. :)

A szerelem tanulásának útja is mint minden más út beavathat az élet titkaiba és felélesztheti a szellem tudatosságának lángját. Ha hagyjuk bátran.